2004. július 25. Ez egy nagyon fontos és meghatározó dátum lett az Inuyasha hazai rajongói számára, hiszen ezen a vasárnapi napon mutatta be az RTL Klub ezt a sorozatot. 13 év eltelt, ám az animét azóta sem láthattuk teljes egészében magyar szinkronnal. Így ez a nap egyszerre örömteli és szomorú.
2013-ban és
2014-ben is írtam az anime történetéről a Rajzfilmövezet nevű blogon, így most még egyszer nem írom le ugyanazt. Most inkább arról írnék, hogy mit jelentett nekem ez a sorozat és miért szeretném mindennél jobban, ha tisztességes módon befejeznék Magyarországon is. 2004-ben 13 éves voltam. Még javában általános iskolás, amit életem legrosszabb korszakának tartok a mai napig is. Gyűlöltem az egészet, minden áldott nap utálattal mentem oda. Az osztálytársaim túlnyomó többsége egy seggfej volt, de az iskolában egyébként sem az elit képviseltette magát. Olyan emberek vettek körül, akikkel normál esetben nem vállalnék közösséget. Ma már pláne nem. Akkor viszont kénytelen voltam. Kevés barátom volt, akikkel igazán jól éreztem volna magam. Bár az osztály egyik legjobb tanulója voltam, de ettől még a többi okossal nem lettem igazán jóban. Kölcsönösen nem kedveltük egymást. Aztán persze voltak olyanok is, akik észbeli képességüket tekintve alattam voltak, de egyéb értelemben egy köcsög módjára viselkedtek. Lényeg a lényeg, hogy sok igaztalan bántást kaptam, sikerült belőlem egy lelki roncsot csinálni, aki retteg másoktól és nem mer kiállni maga mellett, sőt olyanná, akit jobb híján az anyja véd meg. Az a nyolc év kész pokol volt (2006-ig kellett odajárnom). Ha nem szabadultam volna meg onnan és nem kerülök gimnáziumba normális emberek közé, akkor valószínűleg megőrültem volna, vagy ki tudja, mi történt volna. Ezt az időszakot alapvetően úgy sikerült elviselni, hogy tévéztem vagy szinte napi rendszerességgel elmentem a nagyszüleimhez. Ma már persze nem vagyok olyan nyámnyila, mint voltam, hiszen az élet megerősített és megnevelt. Akkor viszont kellettek olyan impulzusok, amik segítettek átvészelni a mindennapi szart. Egy olyan világ, amibe a valós világ szemétsége elől menekülhettem. Ez volt többek között az Inuyashaé.
Ha jól emlékszem, akkor nem az RTL Klubon láttam először magyarul, hanem a 2004 végén elindult A+ csatornán. Az a csatorna életre szóló emlékeket adott nekem, akkoriban pedig sok erőt. Egy olyan világot, az animék világát ismerhettem meg annak köszönhetően, ami korábban nem volt ismert számomra. Persze halványan azért dereng, ahogy 7-8 éves koromban néztem a Dragon Ballt és a Z-t, de az akkor nem volt rám olyan nagy hatással, nem mellesleg az ORTT el is lehetetlenítette a vetítését, így nekem egy jó időre a feledés homályába ment. Az A+ viszont egyszerre, nagy mennyiségben ismertetett meg engem a japán animációs kultúrával. Olyan sorozatokat adott nekem, mint a Yu-Gi-Oh!, a Slayers, a Yu Yu Hakusho és persze az Inuyasha. Ez a négy anime a mai napig is a kedvenceim közé tartozik. Leginkább mégis az Inuyasha világa állt hozzám közel. A története rendkívül összetett, a karakterei és a zenéje kiváló, igazi élmény volt számomra kamaszként ezt nézni. A főszereplő jellemfejlődése magáért beszél. Egy kezdetben undok, önző, magának való alakból lesz az, akit még mi magyarok hivatalosan nem láthattunk, hiszen az ORTT ezt a sorozatot is a sír mélyére száműzte. Persze rajta kívül a többi karakter is rendelkezik a maga erősségével, gyengeségével és tragikus múltjával. Noha a középkorban játszódik, mindenféle szellemek és démonok társaságában, de az egész mégis annyira életszagú. Ugyanazt tanítja, mint a legtöbb normális anime: küzdj az álmaidért, légy magabiztos, soha ne add fel, harcolj az igazságtalanság és a gonosz ellen! Szerelem, ármány, intrika, barátság, őszinte érzelmek, egyéni sorsok. Olyan témák, melyekről érdemes és kell is beszélni. Nekem ez a félszellem fiú és barátai nagyon sok erőt adtak a túléléshez. Az egyik olyan sarokpontja lett a sorozat az életemnek, ami megtanította, hogy nem szabad mások gonoszságától függenünk. Nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni, de ahhoz, hogy ebben a romlott világban érvényesülni tudjunk, muszáj megerőltetnünk magunkat és a saját céljainkat követni. Nem feltétlenül azt, hogy összegyűjtsük a Szent Ékkő szilánkjait és legyőzzünk egy Naraku nevű mocskot, hanem azt, hogy ne céltalanul töltsük el ebben a világban az életünket és pláne ne nyomorúságosan.
Műsorújság 2008-ból
Az RTL Klub és Kolosi Péter a tudtán kívül elhozott nekem egy olyan sorozatot, ami több, mint egy egyszerű sorozat. Lassan 26 évesen elmondhatom, hogy rengeteg sorozatot láttam már, köztük számos kiválót is (Breaking Bad, Better Call Saul, Jackie nővér, A szökés, 24, Erica világa, csak hogy néhányat említsek), de egyik sem érte el azt a hatást, hogy a mai napig is az életem része legyen. Nyilvánvalóan ennek a legfőbb oka az, hogy az említett sorozatokkal szemben ez félbemaradt. Az RTL Klub egy egyszerű rajzfilmnek kezelte, amit simán lehet a gyerekeknek szánt alkotások után vetíteni, pedig ez ennél több. Nyilván az sem volt teljesen épeszű elképzelés, amit az ORTT csinált, ami elég sokszor megbüntette a csatornát és 16-os korhatárkarikát akart látni az Inuyashan, ami feltételezné, hogy csak 21 óra után lehetne vetíteni, de az tény, hogy nem vasárnap délelőtt, pláne nem vágott formában volt a legjobb helyen. A 193 részes sorozat hazai pályafutása 113 rész után félbemaradt. 2008. szeptember 21. óta a helyzet változatlan.
Így amit az RTL Klub tudtán kívül megadott, azt nagyon is tudatosan elvette tőlem. Az életem azóta sokat változott. Az ország egyik legjobb gimnáziumában tanultam, jelenleg pedig az ország első számú egyetemén folytatom a mesterszakos tanulmányaimat. Emellett dolgoztam, blogolok, sikeres Facebook oldalakat vezetek, a lehetőségekhez képest jól élek. Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, én megyek a saját fejem után és azt csinálok, amit akarok. Aki ebben nem partner vagy csak kerékkötő, azzal nem foglalkozom, hanem levegőnek nézem. Elég volt a stresszből a múltban. Sok szempontból tehát továbbléptem. Ám mégis elmondhatatlanul fáj, hogy pont az az egy dolog nem menekült meg, ami segített abban, hogy én megmeneküljek. Így olyan, mint ha mégsem léptem volna tovább, csak megragadtam volna egy sok-sok évvel ezelőtti stádiumban. Ez persze nem igaz. Nem arról van szó, hogy azóta ne láttam volna a teljes sorozatot, mert láttam. Viszont teljesen más élmény volt akár eredeti nyelven, akár angol szinkronnal megnézni. Nekem a történeten túl a remek magyar szinkron is erőt adott.
Igen, biztos van, aki ezen csodálkozik. Amióta az ORTT a földdel tette egyenlővé a hazai animézést, a Sony pedig kontár módon kicsinálta a saját, Animax nevű animecsatornáját, azóta a magyar szinkron és az anime sokak számára egy mondatban elképzelhetetlen. Ma már sokan csak a japán hang - magyar felirat párosra esküsznek, ami engem valamilyen szinten bánt. Aki nem élt még akkor, amikor én, hanem a jelen helyzetbe született bele, annak valahol természetes is, hogy a legutolsó mexikói és török szemétdombhoz is készül szinkron, de az animéket eszükben sincs magyarul keresni. Nem véletlenül, hiszen a magyar média ebben nem partner. Ma már eljutottunk oda, hogy többektől azt olvasom, hogy az Inuyasha is jobb japánul. Ilyenkor olyan, mint ha kést döfnének a szívembe, de kénytelen vagyok megérteni ezt is. Egyszerűen a gyerekkorom jobb része, amin az A+-nak hála felnőttem, megsemmisült. Érdemben nem tudok semmit sem tenni azért, hogy az a korszak ismét valósággá váljon. Persze írok és beszélek róla, bemutatom, hogy külföldön rohadtul nem az a helyzet 2017-ben sem, mint nálunk, de ez kevés, ha a nálam hatalmasabb és befolyásosabb emberek nem akarnak változtatni a helyzeten. Elszomorít, hogy szinte minden kortárs animéhez előbb készül német szinkron, mint magyar, az pedig még inkább, hogy a tévében is nagy nézettségi siker mellett vetítik a szinkronos animéket.
Az Inuyasha sokak számára talán a múlt. Túlléptek rajta, hiszen azóta rengeteg vadonatúj anime jelent meg. Ami az én koromban az Inuyasha volt, az ma inkább a Naruto Shippuden, a Fairy Tail, a Dragon Ball Super, vagy épp az Attack on Titan. Más világ, más kínálat, más igények. Azonban az Inuyasha egyáltalán nem a múlt. 2017 az ő éve. Július 14-én a német ProSieben MAXX csatorna visszahozta a német rajongóknak és újra beszédtémává tette. Amikor megtudtam ezt a hírt, nagyon fellelkesültem. Megörültem, hogy legalább ilyen formában visszakapom és írhatok róla. Álmomban sem gondoltam volna, hogy én 2017-ben erről fogok írni. Vagyis az élet megint megmutatta, hogy nincs lehetetlen, ha hiszel benne. Nagyon szeretném megélni, hogy Magyarországra is visszatér és ezúttal teljes egészében láthatom is magyarul. Még akkor is, ha ez már egyesek szemében ciki, de én ki merek állni amellett, hogy Moser Károly, Molnár Ilona, Markovics Tamás, Bogdányi Titanilla, Steiner Kristóf, Damu Roland, Láng Balázs és a többiek fantasztikus munkát végeztek. Számomra megalapozták a magyar szinkron iránti szeretetem. Megtanultam ugyan angolul és németül, de egészen más élmény egy kedvencedet a saját anyanyelveden hallani. Ráadásul itt 80 olyan epizódot tudnának bemutatni, amit még sosem hallhattunk magyarul.
2017-re a magyar média igen csúnyán lezüllött. Van ugyan körülbelül 120 magyar tévécsatorna, köztük rengeteg olyan, amit a kutya sem néz, sőt elképesztő mennyiségű tartalom jut el hazánkba, de ha nézettségi szempontból közelítjük meg, akkor egyértelmű, hogy a szenny vezet. Nem meglepő, hogy ma sokan büszkén vallják, hogy évek óta nem tévéznek. Botrányos a televíziózás színvonala egyfelől, másfelől pedig tényleg elmondható, hogy lassan a legutolsó megbukott amerikai szart is leszinkronizálják és bemutatják idehaza. Nagyon durva a tömegtermelés, annak minden előnyével és hátrányával. Az animék a selejtes múlt miatt idehaza kikoptak a köztudatból, egy szubkultúra lett az egész, miközben vénasszonyok tömege nyáladzik azon, hogy mi lesz Szulejmán szultán vagy Kösem szultána következő kalandja. A magyar média egyik pillanatról a másikra sikert csinált a török sorozatokból és elárasztott minket velük. Biztos vagyok benne, hogy ugyanerre képesek lehetnének az animékkel is, ha akarnák. A tévé hatalma még ma is óriási. Ugyan az én ízlésem is változott az évek során, de vannak örök klasszikusok és kedvencek. Szép és jó dolog, hogy bármikor megnézhető magyar szinkronnal a Family Guy, a Furcsa amcsik, az Amerikai fater, a Futurama, a Texas királyai, a South Park, A Cleveland Show, a Bob burgerfalodája, az Archer, a Brickleberry, vagy épp a Firka villa. Mindegyiket szeretem és szívesen néztem/nézem, nem erről van szó. Csak az bánt, hogy úgy csinálnak, mint ha az animék egyszerűen nem is léteznének. Szándékosan távol tartják a magyar tévénézőket ezektől. Az ember hiába írja, hogy Európában vagy az USA-ban miket vetítenek és azokat hányan nézik, itthon ez nem változtat semmin, miközben a mai műsorok nagy része sokkal kevésbé lenne egy gyereknek való, mint amennyire az animéktől meg akarják őket óvni, igencsak álszent módon és a pénztárcájukra gondolva. Nem vagyok hülye, tudom, hogy drágák az animék és a japánoktól beszerezni jóval nehezebb dolog, mint egy amerikai fost megvenni, vagy Pumped Gabót mutogatni főműsoridőben, de más országokban mégis képesek rá. Erre pedig nem lehet kifogás, hogy azért, mert ott más a tévés kultúra. Pontosan ugyanazokat az amerikai sorozatokat nyomatják ott is. A különbség, hogy az animéket nem kezelik úgy, mint egy leprás beteget.
13 év távlatából tehát a helyzet elszomorító, de azért teljesen talán nem reménytelen. Én személy szerint nagyon hálás vagyok Rumiko Takahashinak, hogy létrehozta ezt a csodát. Sok embert megismerhettem ennek és az egyéb animéknek köszönhetően. Ma egészen más ember lennék, ha ez nem lett volna az életem része. Épp ezért nem fogom feladni, és a továbbiakban is mindent megteszek azért, hogy az Inuyasha ne merüljön a feledés homályába. Ha máshogy nem is, akkor a német sikeréről beszámolok. Hogy is szólt a jól ismert bevezető? Mindannyian az ékkőszilánkokra vadászunk. Én pedig Narakura a Tessaigaval. Hát mi pedig vadásszunk arra, hogy egy jótét lélek megmentse nekünk a sorozat becsületét. Boldog(abb) születésnapot, Inuyasha!
